Április 15-16: Utazás Katmanduba

Április 15.

Az Airbus elrúgja magát a betontól aztán meg sem állunk 8800 méterig. Kiképeznek bennünket az összes katasztrófahelyzetre, majd nyilvánvalóvá teszik, hogy az éhhalál nem fog ezek közé tartozni. Szorgosan majszoljuk az elénk rakott finomságokat és néha kipillantunk az ablakon. Kezdetben sok a felhő, ránk is sötétedik, de egyszer csak egy igen ismerős tó körvonala bukkan ki a szárnyak alól. A Balaton! Ettől fogva már nemcsak a fedélzeti képernyőn figyeljük gépünk útvonalát és repülési adatait, de a földre is le-le pillantunk. Jó húsz perc elmúltával pedig leintegetünk Szegedre. Azután átrepüljük a Kárpátokat, Burgasznál elérjük a Fekete-tengert és Kis-Ázsia felett elbóbiskolunk.

Április 16.

Karachi előtt diszkréten felrázzák a társaságot. A személyzet meleg törlőkendőket és hideg frissítőt osztogat. Leszállunk. Egy órás pihenő. A gép üzemagyagot és részben új személyzetet kap, a konyhát pedig újabb adag élelmiszerrel rakják, meg nehogy lefogyjunk az úton. Ha már ilyen előzékenyek nem sérthetjük meg a Lufthansát, bekebelezzük a következő adagot is. Közben kivirrad és érdeklődve vizsgálom az alattam elterülő indiai szárazföldet. Hát nagyon száraz. Homokbuckák hullámzanak lent, néha kiégett növényzet látható. Minden sárga. Aztán egy órányi repülés után megjelennek az első vízfoltok és velük a zöld szín is. De még északon is - ahol folyók és csatornák elég sűrűn szabdalják a síkságot - az okker a jellemző árnyalat. Persze ez nem véletlen, az északi pólustól való távolságunk nagyjából a Szaharáéval azonos. Újabb egy óra és ellibbenünk Delhi felett, majd északnak fordulunk és feltűnnek a hegyek. Sajnos a levegő már nagyon párás, így csak a közeli "alacsonyabb" vonulatokat látjuk. Gépünk beereszkedik közéjük és hamarosan leszállunk a katmandui repülőtéren. Megszerezzük a vízumot (1 hónapra 17 USD), beváltunk némi pénzt (1 USD nagyjából 57 rúpia), azután elindulunk szállást keresni. Mielőtt kilépünk a rendőrök által biztosított repülőtéri várócsarnokból kapunk egy-egy nem igazán kiváló minőségű várostérképet, majd bevetjük magunkat a taxisok sűrűjébe. Pontosabban vagy negyven ember veti ránk magát. Szállodanevek, árajánlatok röpködnek a levegőben miközben a fiatalabb nemzedék megkísérli elragadni csomagjainkat. No, nem ellopni akarják, csak elvinni a legalább 3 méterre található autóig - némi baksis reményében. Lepaktálunk egy úriemberrel aki 10 dollár körüli szállodai szobát ígér és egy másikkal, aki 1 dollárért elvisz a szállodáig. Hátizsákjainkat és magunkat bepréseljük egy némileg kisebb utastömegre méretezett kocsiba és irány az ismeretlen. (No problem!) A közlekedési eszközök legfontosabb alkatrészei a dudák csengők, tülkölésre és berregésre használható különböző zajkeltő eszközök. Ezek megállás nélkül szólnak. A közlekedés baloldali, a zajt csak a büdösség és a por múlja felül. A kutyák, emberek, bivalyok tarka egyvelege biztosítja a minél nehezebb előrehaladást. Járda persze nincs, és számomra mindmáig megfejthetetlen módon baleset sincs. Megérkezünk egy szállodához. Ez a szálloda persze nem az a szálloda. (No problem!) A taxi majd a szálloda tulajdonosa ékes szóval ecsetelik, hogy a másik szálloda is az Ő családjuk tulajdona, így nem okozunk kárt senkinek, nem csapunk be senkit. Megrántjuk a vállunkat, nekünk tulajdonképpen mindegy hol alszunk 10 dollárért. Értik a célzást, megalkudtunk. Most már csak azt az apróságot kell tisztázni, hogy az épülőfélben lévő (No porblem!) ház alkalmas-e a vendégfogadásra. Rövid terepszemle után kiderül, hogy nem csinálunk rossz vásárt. Viszonylag tágas szoba, villany zuhany, wc. Tényleg no problem! Eldőlünk mint a zsák és alszunk délutánig. Este szolid vacsora a hazai készletekből. Érdeklődünk a tulajdonosnál a helyi viszonyokról. Több kedvező információt kapunk. Rimál úr szívesen segít elképzeléseink megvalósításában. Tud vezetőt adni, elintézi az engedélyeket és a vízumot. Nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket. Megy minden mint a karikacsapás.