Április 17.

Fedezzük fel Katmandut! A Nepál nyújtotta kulináris élvezeteket egyenlőre mellőzzük, csak egy liter teát hozatunk a sarki kifőzdéből. Az ugyanis finom, erős és biztosan felforralják hozzá a vizet, ami ebben az országban a hivatalos verzió szerint is fertőtlenítésre szorul. Mosakodni lehet benne de inni nem célszerű. (Jódozzuk is szorgosan. Miután a gonosz csírákat kiöltük belőle a maradék hatóanyagot C vitaminnal semlegesítjük. A módszer az egész túra alatt tökéletesen működött.) A hazai reggeli után kimerészkedünk az utcára.

Ez persze felszínre hoz egy-két problémát. Katmanduban ugyanis nemigen vannak utcanevek. Ez kicsit megnehezíti a tájékozódást. Magunkhoz veszünk három térképet és bízunk a jó szerencsében. Hamarosan rátalálunk a gyönyörű Kathesimbhu sztupára. A teteje hófehéren ragyog a délelőtti napsütésben, vidám zászlócskák lobognak körülötte és vagy 200 gyerek zsibong a mellette levő téren, szorgosan kongatva az ima-harangokat. Megkapó látvány, de annak legalább annyira örülünk, hogy ettől a pillanattól fogva használni tudjuk a térképeket. Pontosabban csak a Marco Polo nevével fémjelzett német gyártmányt mert a többi egy picit elnagyolt.

Átadjuk magunkat a szemlélődésnek. Van mit nézni. Klasszikus bazári hangulat. Szűk utcák, nyílt szennyvízcsatornák, riksák, néha egy autó, rengeteg ember számos templom, oltár, áldozóhely és bolt hátán bolt. A kínálaton látszik, hogy főként az idelátogató turisták alkotják a vevőkört, de hát ez a Thamel - a város idegenforgalmi negyede. Ha csak egy félszeg pillantást vetsz valamelyik kirakatra a tulajdonos azon nyomban eláraszt az ajánlataival. Ha netán az érdeklődés legkisebb jelét is mutatod, számíts rá, hogy több száz méteren keresztül nyomodban lesz és arról fog győzködni: soha nem látott értékű egyedi darabot szalasztassz el ha a réz szegekkel kivert nepáli tőrt, a jakcsontból készült Budha szobrocskát, vagy a valódi selyemből készült tibeti szőnyeget nem veszed meg tőle. Ez kissé fárasztó. (De az a vicc benne, hogy néha igaz.)

A helybéliek figyelmétől meggyötörten értük el a New Road-ot - ez azon kevés utcák közé tartozik amelyiknek van neve - ahol a Turisztikai Információs Iroda található. Feltettünk néhány kérdést, megnéztünk pár prospektust aztán nagyjából ugyanolyan bölcsen távoztunk mint ahogy bementünk.

Ámde alig pár lépésnyire van innen a Durbar Square, az egyik fő látványosság. Hindu és buddhista templomok - vagy két tucat, a volt királyi palota és az Élő Istennő háza. Gyönyörű faragások fából és kőből és az előző napok ünnepének maradványai.

Körbejárjuk a teret. (Rögtön megjelennek körülöttünk az önjelölt idegenvezetők.) Felmegyünk a Maju Deval lépcsőin. Az templomot 1690-ben emelték Síva isten tiszteletére. A fölső teraszról szépen belátni az alattunk levő térséget és itt viszonylagos nyugalom van. Visszamegyünk a földszintre és átballagunk a tér közepén álló kis palotához. Itt lakik a Kumari. A furcsa vallási "intézménynek" így vázolható fel a rövid története:

Két és fél évszázada egy fiatal lány álmot látott. Ébredése után azt állította, hogy belé szállt Káli istennő szelleme és azt kívánta építsenek neki templomot, s ott istennőként tiszteljék. A történet eljutott az éppen akkor uralkodó Jaya Prakash Malla fülébe is. Magához rendelte az ifjú hölgyet, akinek démoni tekintetétől olyannyira megrettent, hogy száműzte az országból. Ám ekkor felesége közölte vele, hogy a démon a lány helyett belé költözött és addig nem lesz eső az országban, míg kedves férje az istennő eredeti kérését nem teljesíti. És lőn. Pontosabban nem lőn - eső. Ez ott ahol a monszun elmaradása maga a pusztulás nagyon rossz ómen. A király pánikszerű gyorsasággal - saját királyi kocsiján - a fővárosba hozatta a lányt. Felépítette a templomot ami ma is áll. Így mindenki jól járt. Az istennő kapott egy újabb templomot, a nép elégedett volt a királlyal aki áldozatot hozott a népért, a király örült, hogy nem kell tovább nézni felesége eszelős tekintetét, és ami a legfontosabb megérkezett az eső is.

Azóta a papok a Banra nemzetségből időről időre kiválasztanak egy kislányt aki addig töltheti be ezt a fontos tisztet amíg sértetlen. Hiszen egy isten csak tökéletes lehet. A bonyolult rituálé szerin kiválasztott 3 éves kislány 8-10 évig lehet istennő. Ezután új kiválasztott kerül a helyére.

Kumarinak lenni nagy dicsőség mivel a törzs a legalacsonyabb kasztok egyikébe tartozik, és bár a kasztokat hivatalosan eltörölték, kiválasztottnak lenni hatalmas emelkedés a társadalmi ranglétrán. (Végső soron anyagilag is megéri, hiszen a kis Kumari ellátásáról isteni feladata ellátása közben az Őt látni kívánók gondoskodnak, később pedig gazdagon kiházasítják.)

Ha belépsz a Kumari Bahal-ba ma is láthatod az Élő Istennőt. Neki ugyanis kötelessége teljes pompájában megjelenni ha erre bárki igényt tart. Ekkor a szépen faragott belső udvar első emeleti ablakában megjelenik egy törékeny arc és te láthatsz egy isten közelről. (Természetesen ezért ellenszolgáltatás jár, amit minden nepáli templomban elvárnak. Hiszen az isteneknek áldozatot kell bemutatni.)

Mi nem hívtuk ki a Kumarit. Jobb az isteneket nem háborgatni.

Miután az egekből visszaszálltunk a földre, leráztuk a tőr árusok lelkes rohamát és elindultunk posta keresőbe.

Katmanduban ugyanis célszerű - már ha azt szeretnénk, hogy meg is érkezzen - a leveleket a nemzetközi főpostán feladni. Egy lelkes önkéntes kísérő segítségével hamarosan megérkeztünk. Bár ebben az esetben lehet "toronyiránt" is menni, hiszen a Dharahara torony a posta tőszomszédságában van, és az 1832-ben Bhim Sen Thapa miniszterelnök által emeltetett, 50 méter magas építmény jól látszik a város távolabbi pontjairól is. Tájékozódtunk az árak felől - Magyarországra 18 rúpiás bélyeg kell - majd gondosan megvártuk amíg a szorgos alkalmazott mindegyik képeslapot lepecsételte. Ezek után biztosak lehettünk benne, hogy a küldemény előbb-utóbb megérkezik. A kézbesítési idő 2-3 hét. Ha nem a fővárosban adjuk fel ennek a duplája is lehet.

A posta mellett van a Hősök kapuja. Egy furcsa palota-forradalom emléke. 1951-ben ugyanis az történt, hogy egy királyságban a király magához ragadta a hatalmat. Ezt az addig a hatalom csúcsán lévő, bár hivatalosan csak (örökletes) miniszterelnöki posztot betöltő Rána klán és tágabb érdekszférája nem nézte jó szemmel. Így aztán vér folyt Katmandu utcáin. Ennek emlékét őrzi az építmény. Mellesleg igen hasznos, mivel a főutcán átkelni maga az életveszedelem. Az emlékmű azonban felüljáró is egyben. Így a néhai hősök azóta is több tucat embert mentettek meg a dicstelen eltaposástól. Az út mentén az egyik oldalon a katonai parádék helyszíne található - a Tundikhel. Ez a hivatalos rendezvények közötti időben sportpályaként működik.

A másik oldalon taxi állomás és piac. Pici, háromkerekű járgányok elég olcsón szállítják az utasokat. Meglehetősen közkedveltek és szép számban robognak a főváros utcáin. A széles járdán igen sok árus kínálja portékáit. Nem igazán javasolható itt vásárolni. Az élelmiszer ólomtartalma alighanem nagyságrendekkel haladja meg a megengedett értéket és még a láthatóan nem elit közönségre számottartó eladók is két percenként porolják le az elárusító pultot. Négy sávon, szakadatlanul ömlik a járművek tömege. A zaj- és levegőszennyezés garantált ártalmakat biztosít.

Pihenésképpen elmegyünk pénzt váltani. Az első helyen nem működik a kártyára történő kifizetés, a másodiknál nagyon hosszú a sor. Átmegyünk az Arab Bankba, de ott meg záróra van. Visszaállunk a Grindlays Bankban kígyózó hosszú sor végére. Több mint két órányi várakozás után hozzájutunk a kívánt rúpia tömeghez. Már nagyon unjuk az ücsörgést, de a személyzet becsületére legyen mondva ők is másfél órája túlóráznak. Hazasétálunk és aznap már csak a pihenéssel törődünk.