Április 20.

Az alkudozások napja. Kiderült, hogy Rimál úr a tegnapi közös sörözés után csúnyán át akar verni bennünket. Korábbi ajánlatát csaknem duplájára emelve próbálja eladni a már megbeszéltnek hitt túránkat az Annapurna körül. Keményen küzd mindkét fél, majd nagyjából a reális ár körül megalkuszunk. Mindketten elégedetlenek vagyunk. Mi már beleéltük magunkat egy olcsóbb árba, házigazdánk pedig nyilván a nagyobb összegben reménykedett. Szerencsére másutt is érdeklődtünk, így tisztában voltunk a lehetőségeinkkel, de az idő sürgetett bennünket így maradtunk szállásadónk ajánlatánál. Az engedélyeket és a vízumhosszabbítást végül is elintézte és van egy vezetőnk (ha nem is az a tapasztalt úr akit ígért), valamint egy hordárunk. Este megismerkedünk mindkettőjükkel. Hary 21 éves egyetemista, családtag. Mint később kiderült az utat ugyan ismeri de mást nem tudhatunk meg tőle. Saját országai értékeit nem ismerte túlzottan, a felszerelése - ami egy dzsekiből két pólóból állott aligha tett volna lehetővé bármiféle segítségnyújtást ha baj van. Rai 43 éves sokat próbált úriember. A párosból összehasonlíthatatlanul ő volt a jobb társ. Megkapjuk a túraengedélyeket és tisztázzuk hordárunk teherbírását. Ha már van ne unatkozzon. Így azután olyan dolgokat is viszünk ami feleslegesnek látszik, de hát ki lát a jövőbe? Ég veled Katmandu! Irány az Annapurna!

Április 21.

Nepálban az utazás fölöttébb érdekes dolog. Először is az Európában bevett utazási módok közül a vasút eleve kiesik. Csak Indiával köti össze egy nagyjából 100 kilométeres vágánypár, de az országon belül több vonal nem létezik. Ezért a személy- és árúszállítás döntően az országutakon zajlik. Szeged sem panaszkodhat a gyenge kamionforgalomra, de amit Katmandu után láttam az kenterbe veri a hazai viszonyokat. Jószerével csak nehézgépkocsikat láttunk, meglehetősen sűrű konvojokban. Ezekhez szépszámú autóbusz társult. Típusuk meglehetősen egyenletes, az indiai Tata cég munkáját dicséri. Ez a szófordulat itt szó szerint értendő, mert a nepáli országutak - az utóbbi évek fejlődése ellenére - minőségben bizony elmaradnak olasz megfelelőiktől. Ennek több oka is van. Az egyik, az ország nem nagyon tudja finanszírozni az útépítés kiváló színvonalát. Tehát építenek ahogy tudnak. A másik, a monszun úgy is elmos mindent, főleg a hegyi szakaszokon. Éppen ezért a nepáli hadsereg egyik legfontosabb feladata az útépítés. Évről évre kemény küzdelem folyik, mert ha az utak járhatatlanok, az ország csak takarékon működhet. Bár ebből a szempontból a fejletlenség előny, hiszen egy többnyire önellátásra berendezkedett vidék könnyebben viseli ha néhány hétre vagy hónapra el van vágva a külvilágtól. Ám ha Nepál fejlődni akar itt is hatalmas összegeket kell majd befektetnie.

A buszoknak Nepálban 3 általam megismert kategóriája van. Mi a legkényelmesebbel kezdtük. Ez a túristabusz. Onnan ismerszik meg, hogy egy ülésen csak egy ember ül, Az útközben fölszállók számát erősen korlátozzák, a lábunkat kis mértékben ki lehet nyújtani, az ülés pedig hátradönthető. Sőt időnként a sofőr figyelembe veszi az ember bizonyos természetes szükségleteit, amit még sem lehet a buszon elvégezni. (Ha a naiv utazó abban a tévhitben él, hogy ez mindenütt így van súlyosan fog csalódni!)

A következő kategória a hosszújáratú busz. Ha előre megváltod a jegyed, itt nagy valószínűséggel le tudsz ülni.

A helykihasználás határozottan javul - a hely kisebb az emberek száma nő - de mivel ez a busz nem áll meg mindenütt, a feltörekvők egy részét a kalauz és segédei elég határozottan letessékelik a járműről. Ha valaki az út folyamán sokat ivott és ezt a folyadékmennyiséget nem tudja párolgással eltávolítani szervezetéből, akkor nagyon résen kell lennie, mert a hagyományos módszerre csak néhány pillanata van. De szerencsére a járművek elég gyakran elromlanak. Ilyen esetekben megkönnyebbülhetünk. (Jószerével csak ilyenkor.) Ebben a kategóriában találkoztam azzal az érdekes esettel, mikoris a célállomástól legfeljebb órányi útra a sofőr megállt, bezárta az ajtókat és aludt egy jót. A következő két és fél órát mi sanyargással töltöttük. Ő édesdeden bumbukált. Ez a helyzet már közelített az élvezetek csúcsát jelentő helyi buszon való utazáshoz.

Itt cél az utasok tökéletes kiszolgálása. Aki felfér az jöhet, egészen addig amíg a telitettség szintjét el nem éri a járgány. Ekkor belűről a heringes dobozhoz, kívülről a gazdagon díszített karácsonyfához hasonlít. Mekeg és kotkodácsol. A lélegzést a beszálláskor raktározott oxigénnel kell megoldani, a busz belső terében ez a kémiai elem ugyanis nem fordul elő szabad formában. Aki ül azon ülnek, aki áll azon állnak. Ez utóbbi kategória helyzete annyival rosszabb, hogy az 1 méter 60 centis belméretű busz tetejébe minden döccenőnél beverik a fejüket. Namármost ahol ezek a buszok járnak ott az út főként döccenőkből áll.

A végállomásról a járművek pontosan indulnak. Az út további részében apróbb-nagyobb késések előfordulhatnak. A legnagyobb késést Pokharából a Bardia Nemzeti Parkba vezető kb. 250 kilométeres úton gyűjtöttük össze. Három óra helyett hatkor érkeztünk.

De ez most még az ismeretlen távoli jövő. Járművünk gyakran a megengedett legnagyobb sebességet (40 km/h) is túllépve száguld. Ígéretesen közeledünk célunk felé. A kalauz névsorolvasást tart, majd kitöltünk egy űrlapot. Nepálban a turistáknak az utak mentén telepített rendőrállomásokon kell időről időre bejelentkeznie. Ha elmulasztja rosszul jár. Egyrészt visszaküldik, másrészt megbírságolják. Az országút mentén ez a szokás most formaságnak tűnik. A kalauz-tanoncok egyike az utaslistával kiugrik a buszból röptében pecsétel. Majd visszatrappol, kétszer megdöngeti az oldallemezt és megyünk tovább. (Ezek a fiatal fiúk egyébként nélkülözhetetlen részei az utazásnak. Jelzik a potenciális le- és felszállókat, figyelik, hogy utast, csomagot vagy alkatrész nem pottyantottunk-e le a vad rohanásban. Kritikus helyeken navigálnak és néha betolják a buszt.)

Dumréig betonúton megyünk, bár az utolsó néhány tucat kilométer legfeljebb egy elhanyagolt szegedi utcával vetélkedhet.

Megérkezünk az átszállás helyére. Mint amikor egy vadnyugati kisvárosba megérkezik a postakocsi. Néhány percig mi vagyunk az érdeklődés tárgya. A helybéli kereskedők frissítővel kínálnak, a helyi túristairodák túraajánlatokat tesznek, a busz tetejéről lekerülnek a csomagok. Megvizsgáljuk lehetőségeinket a továbbutazás területén, majd betérünk egy ebédlőbe és megebédelünk. A tésztás zöldségleves jó, a csirkés rizs nemkülönben. Ha a higiénia is ilyen színvonalú nem lesz baj az étkezéssel. Tele gyomorral vágtunk neki az utolsó 40 kilométernek. Igaz ez nem akármilyen út lehet, hiszen a táv megtételéhez állítólag 3-4 óra szükséges. Rögtön bemelegítésként a busz beletúrja az orrát egy sziklás folyómederbe. A víz a lépcsőig ér, szerencsére a bejárat völgyirányban van, a víz kint marad. Az út sok helyen hatalmas kátyúkkal tarkított. Két hónapja nem volt komoly eső, így aztán hatalmas porfelhő vonul a nyomunkban. Sajnos nemcsak a miénkben. Beérünk egy lassabban haladó sorstársat aminek következtében a porkoncentráció alaposan megnövekszik. Kemény csata után előretörünk, majd megállunk egy tekintélyes sor végén.

Nepálban az emberek kevésbé izgatják magukat az ilyen dolgok miatt, meg elég meleg is van, így beletelik némi idő míg megtudjuk a visszavonhatatlan igazságot: lassan köt a cement. A sor eleje egy híd előtt áll. A hidat most építik. De gyalog át lehet menni.

Végül is túrázni jöttünk. Az utasok elsöprő többsége vállára dobja a hátizsákot és elindulunk Besi Sahar felé. Másfél órás séta után Hary stoppol egy kőszállító traktort. Ez ugyan nem megy gyorsabban mint mi, de legalább jól összetöri a fenekünket és akkor a 20%-os lejtőkön való le és feljutás izgalmait még nem is említettem. Néhány vigyázatlan teherautó oldalára fordult karosszériája jelzi: itt óvatosan kell közlekedni. A sofőr vigyáz is és mi csendesen szemerkélő esőben, este 6 órakor megérkezünk az Annapurna kör indulási állomásához. Szállás a Hotel Sangrillában. Itt biztosan kisebb emberek élnek, mert miközben a küszöbre figyelek úgy nekimegyek a szemöldökfának, hogy reng belé a ház. A vacsora viszont kellemes. Utána kicsit még pakolunk majd bebújunk a hálózsákba és elszenderedünk.

Forrás: Terebess