VI. rész
2010.05.01. 22:55
Április 22.
A reggelinél érezzük, hogy a kenyér nagyon hiányozni fog a következő hetekben. Bár három féle kenyérpótló is létezik, de egyik a mi fánkunkhoz hasonlít, néhol lángosszerű, a másik a pászka hű mása, a harmadik leginkább palacsintát formáz. Kenyérre semelyikük nem hasonlít. Azért nem maradunk éhen és némi izgalommal lódulunk neki az útnak. Kezdetben tágas völgyben haladunk előre ahol a mindenütt jelenlévő teraszok azt mutatják: itt még rá lehet bírni a természetet arra, hogy adományaival segítse az embereket. Bár ezért az adakozásért nagy árat kell fizetni. Az ötvenes években Nepál erdősültsége 70% felett volt, most alig haladja meg a 30%-ot. A termőterületekért való harc pusztítja az erdőt, de a monszun által irtózatos erővel támadott talajt is áldozatul esik ennek a műveletnek, így az esetleges nyereség is csak időleges.
Az ősi módszerekkel dolgozó mezőgazdaság pedig újabb és újabb helyeken veti meg a lábát. Magyar ésszel elképzelhetetlen elhelyezkedésű "szántóföldeken" kísérli meg a termelést. Hogy mi készteti őket erre? Negyven évvel ezelőtt Nepál lakossága alig érte el a 10 milliót. Most 25 millióan vannak. A vaspapucsos faeke az ország nagy részén még használatban van és nem is a legkorszerűtlenebb eszköz. Vegyi anyagot sem a növényvédelemben sem a talajerőpótlásnál nem használnak. A termésátlagok - érthetően - nem verdesik az eget.
Az utunk most csetri falvakon vezet keresztül. A házak főleg agyaggal tapasztott fából készültek. Jellemző a szalmatető, de mivel még elég közel vagyunk a civilizáció magasabb (?) fokához itt-ott találunk hullámpalát is. Az állatok tartására szolgáló ólak többnyire vékonyra hasított, gyékényszőnyeg-szerűen szőtt bambuszlepedővel fedettek. Khudinál átkeltünk egy öreg függőhídon. Lábunk alatt keményfa lécek és bambuszrudak kusza egyvelege. Figyelni kell hova lépsz. Már jócskán benne járunk a délelőttben, ezért aztán a teaházak és éttermek előtt kedves invitálásban van részünk. Mi azonban meg sem állunk a szép nevű Bulbuléig. Itt kísérőink megebédelnek, mi pedig egy kis frissítőt fogyasztunk. Ismét átkelünk a Marsiandin és megérkezünk a nap első rendőrségi ellenőrző pontjához. Pecsételünk, majd az egyre sűrűsödő öszvérforgalommal kísérve megérkezünk Ngadiba. Közben meg-meg állunk. Ray barátunk lemaradozik a holminkkal degeszre tömött zsákkal. Így van időnk megnézni a folyó sodrával küzdő vadvízi túrázókat. A kemény csatát a helybéliek is érdeklődve szemlélik. Szó se róla, nem mindennapi látvány amikor egy terjedelmes gumitutajt 6-8 - szemmel láthatólag nagyon amatőr - evezős próbál meg levinni néhány csintalan zúgón.
Először az egyik parttól a másikig való átjutást gyakorolják, majd amikor úgy vélik, hogy ez már jó színvonalon megy, a csapat vezére indulást vezényel. (Ő egyébként kis kajakjával a hullámtaréjokkal fogócskázott a közelben, de már nagyon unja az egyhelyben toporgást.)
A társaság hatalmas energiával kavarja a vizet, de az összeszokottság hiánya valószínűleg zátonyra futtatná a hajósokat ha nem lenne a farban egy tapasztalt kormányos, aki aztán társai minden kalimpálása és a nagy sodrás ellenére biztonsággal lovagolja meg a hullámokat, sikerélménnyel ajándékozva meg a legénységet.
Tovább megyünk és a faluban mi is leülünk ebédelni. Míg fő az étel két öszvérkaraván is elcsilingel mellettünk. A vezérállatok büszkén viselik díszes bokrétáikat és fegyelmet tartanak a csoportban. A hajcsárok hátulról, egy-egy füttyszóval irányítják őket.
A falu végén néhány férfi töri a követ. Munkájuk eredményét a család hölgytagjai szállítják a hozzánk közeli építkezéshez. A kőművesmester nagy szakértelemmel irányítja a munkát. A 8 erőteljes faoszlopra kerül a tető ácsolata az oszlopok közét pedig kővel rakják ki. A belső térelválasztók gyakran szintén fából vannak. Tetőfedésre itt már inkább a zsindelyt és a palát használják.
Teli pocakkal nehezebb a haladás, de tovább kell menni. A következő megállót egy magányos teaháznál tartjuk egy nagyobbacska emelkedő után. Jól esik megpihenni és a meredek folyópartról szép a kilátás. Főképpen az tetszik, hogy már látszanak Bahundanda házai. Eddig a településig mindenképpen el akartunk jutni ezen a napon. A 200 méteres emelkedő kicsit megizzaszt, de a rendőrségi ellenőrző pontnál van időnk pihenni. Hála a komótos adminisztrációnak kiszuszogjuk magunkat. Megismerkedünk egy szlovák házaspárral. A sok amerikai turista közt üdítő színfolt egy kis középeurópai csevely. Egy nagyobb társasággal jöttek ki, de amíg a többiek egy nyolcezres megmászásával bíbelődnek valahol a kínai határon ők inkább ezt az oxigénben dúsabb vidéket választották. Útiokmányaink rendbetétele után nézeteltérés alakul ki vezetőnk és köztünk. Ő már bekvártélyozna minket egy szállodába, mi azonban úgy érezzük hosszú még a nap. Négy órakor nem akarunk még megállni. Ezen elvitatkozunk vagy húsz percet aztán tovább indulunk. Hary mérges, valószínűleg elesett némi jutaléktól. De hát az élet kegyetlen. S nem csak hozzá, mert egy óra multán elered az eső és nem is akarja abbahagyni.
No de érzék kell a túrázáshoz. Amint szaporábban kezdett potyogni az áldás éppen beértünk Lilibhirbe. Az egész nem több öt háznál, de abból kettőt hotelnek titulálnak. Kapuk fapriccset a hálózsákunk alá és megmelegítik a konzervjeinket. Cserébe ennyi kedvességért rendelünk három üveg sört és leisszuk magunkat a sárga földig. Ez főleg énrám igaz, mert az itt szokványos 0,65 l/üveg árpalétől kiül a derű az arcomra. Társaim a nagymultú BEAC Sörklub tagjai, így őket nem rendíti meg a Tuborg. Azért ők is jót alszanak. (A vihar meg csak dühöngjön, az a dolga.)
|