Április 26.

A szemközti lankán szabályos rendben barna kupacok sorakoznak. Ennyi trágya egész Nepálban nincs. Ha már arra jártunk megnézzük ezt is. A halmok közelről fenyőtűnek és faháncsnak bizonyultak. Nem túl erős tápanyagpótló de nincs más. Lankadatlan szorgalommal hordják az erdőből.

A szokatlanul terjedelmes szántóföldek után beérünk a régi Pisangba. Ha tudnának pénzt rászánni csodálatos műemlék falu lehetne. Néhol elővillannak a régi értékek, de már nem nagyon gondozzák őket, A hegy csúcsán lévő kolostor is elhagyottnak látszik. A falut még lakják, de egyre többen költöznek le innen a forgalmasabb újfaluba. Európában egy ilyen településre idegenforgalmat alapoznak, itt öt-tíz éven belül csak romok lesznek. Ez persze nem a helybéliek hibája. Ők szegények mint a templom egere és ahogy szaporodnak az éhes szájak - gondolom - úgy csökken a porták szépítésére szánt összeg. Ráadásul ide csak a kevésbé lusta turisták jönnek fel. Nincs étterem, nincs szálloda. Csak szép. De ez itt és most kevés lesz a túléléshez.

Visszafelé megnézzük a korábbi, még fatörzsekből kivájt vízvezetéket. Nagyon messziről hozza a vizet, most is remekül működik. De már ott húzódik mellette az a vaskos gumitömlő aminek lecsatlakozásai behálózzák a völgyet. Épül és terebélyesedik az ivóvíz-hálózat.

Most már felcsatoljuk a hátizsákokat és nekiveselkedünk a közeli hágónak. Elég hamar feljutunk, de fújtatunk rendesen. A nyeregben kis kirakodóvásár és "büfé" fogad bennünket. A feleségem keményen alkuszik az állítólag valódi tibeti műremekekre, Mihály szorgosan fényképez. Én némiképp ideges vagyok, mert miért nem megyünk már? Mintegy 45 perces tespedés után leereszkedünk a szárazságba. Rövid távolság megtétele után is szembeötlő, hogy itt kevesebb a csapadék, erősebbek a szelek s a fák állapotán látszik, hogy gyakori a porvihar.

A kicsavarodott, megcsonkolt, félig kiszáradt fenyők azonban makacs következetességgel ragaszkodnak az élethez.

Legyűrhetetlennek látszó életerejükhöz csak a helybéli parasztoké hasonlítható akik a közelünkben szántanak, nyilván abban a reményben, hogy lesz itt még aratás is. Ami eddig nem volt jellemző, megjelennek a lovak. Közeledünk Mananghoz és a manangiak nemcsak Nepál szerte híres kereskedők, de közismerten híres lovasok is. Egyre gyakrabban találkozunk velük. A bozontos kis lovakon míves szerszámok, színes nyeregtakaró és minden esetben a nyugati kultúrkör ruháiba öltözött lovas. Ez itt a gazdagság, a világlátottság jelképe. Amolyan hivalkodás féle. Megérkezünk Hongde-ba. Ez az egyetlen hely Besi Sahartól a Thorung La-ig ahol van akkora vízszintes terület amin egy repülő le tud szállni. Ezekre a repülő járatokra állítólag sohasem lehet jegyet kapni, mert a gazdag manangi kereskedők - akik egész Ázsiát bejárják - már hónapokkal előre megvásárolják az utazási lehetőségeket.

Mire Mungji-ba érünk eltűnnek melőlünk a fák. A kietlen puszta közepén két ház és egy kecskeól. Itt ebédelünk. Míg fő az étel a fogadósnő kisfia végigjárja a társaságot és édesség adományozására buzdít bennünket. Egy fénykép fejében kap egy darabka csokit. Ezt a jóindulat jeleként értékeli és néhány perc múlva hozza húgocskáját is, aki oly mértékben koszos, hogy jóindulat ide vagy oda egy Bradoman kendőt kap ajándékba, mert azért fontos a tisztaság is. Miután megmutattuk hogyan működik friss sütetű szerzeménye szorgosan dörzsölte praclijait, s olyan komoly eredményeket ért el, hogy maga is meglepődött ujjacskái rózsaszín mivoltán. De azért a csokinak jobban örült volna.

Ha pedig tiszta az idő, az Annapurna és a Gangapurna szikrázó fehér csúcsai elrabolják a tekintetünket. Már jócskán 3500 méter fölött vagyunk, de a csúcsok vagy 4 kilométerrel magasodnak fölénk. Széttekintünk a tetőteraszról, ám az esti szürkületben már nem az igazi a panoráma. Lepihenünk és várjuk a reggelt.