Április 29.

Négy órányi alvás után felébredek. Hasogat a fejem. Tegnap nagyon szeles volt az idő és én nem bírom a huzatot. Ezért aztán fittségi állapotom nem volt a legjobb amikor hivatalosan is elrendeltük az ébresztőt. A többiek is aludtak már jobban. Zsebre gyűrjük a Hary által reggeli helyett vásárolt 3 csomag kekszet és fél 5 után picivel - feleségem kíséretében - nekiindulok a kaptatónak. Nem sietünk. Nemcsak föl, le is kell jutnunk. Elégedetten nyugtázom, hogy fejfájásom semmivé foszlott.

Kisebb-nagyobb csapatok araszolnak felfelé. Tibeti királyfoglyok rikoltoznak a kövek között. De ezeket a szép madarakat rejtőszínük miatt alig lehet észrevenni. Nagyjából 7 óra van amikor első nagy pihenőnket tartjuk egy napsütötte lapos részen. Vagy egy tucat hasonszőrű vándor ejtőzik itt a verőfényben. Fényképezzük az alattunk elterülő vidéket, örülünk, hogy fél órára megszabadulhatunk a hátizsáktól. A bölcsebbek szorgosan kenik magukra a fényvédő krémek újabb rétegeit. (Mihály barátunk nem ezek közé tartozik - vagy veri a sors - így az összes kilógó porcikája rongyosra ég.) A Mont Blanc magasságában vagyunk és a hófoltok helyett egyre terebélyesebb hómezőkön haladunk. Szomorúan veszem tudomásul, hogy feleslegesen cipeltem 90 dekát - ennyi ugyanis a két becsomagolt hágóvas súlya - de ez még kedvezőbb helyzet mint ha kellene de nem lenne. Szerencsére, Kéri Feri barátom gonosz edzésterveinek jóvoltából, csak a normális fáradtságot érzem. Magam is csodálkozom, hogy mennyire nem gond a magasság. (Néhány évvel ezelőtt Európa tetején 4000 méter fölött 25-30 lépésenként vonszoltam odébb magam, pedig fele ekkora zsák sem volt rajtam. Igaz ott két nap alatt emelkedtünk több mint 3 kilométert minden akklimatizálódás nélkül.)

Szerencsére azt tudjuk, hogy a völgy bal oldalán kell maradnunk. Rózsi szószerint veszi az intést, de miután combig beszakad egy mélyedésbe visszatér az arany középúthoz amin a többség jár. Aztán hány egy kicsit. Talán a túlterhelés, talán a kezdődő hegyibetegség. Bármelyik is, ez nem ad erőt az embernek. Neki a belső problémák nekem a két hátizsák nehezíti az életemet a következő négy kilométeren. Aztán én is kidobom a taccsot. A "megy a hátizsák vándorútra" elnevezésű játék következő kedvezményezettje egy kedves angol fiú. De hát azért vannak az embernek barátai, hogy segítsenek a bajban. Azért nemcsak a gyomorbántalmainkkal foglalkozunk, de haladunk is. A tágas mezőn magányos teaház. A hágón átkelők itt tömörülnek. Általános az elégedettség. A kivétel talán most én vagyok, mert az ürítési folyamatok kiszívtak belőlem minden erőt. Egy nagy kövön pihenek kornyadtan és nagyon álmos vagyok. (Mellesleg több mint 11 órája vagyunk talpon.) El kell indulni mert különben elalszom. A következő két kilométer vánszorgás. A végén ráadásul egy mély, híd nélküli folyómeder. Voltam már vidámabb is mint amikor felmásztam a tetejére. Újabb pihenő. Kipróbálok egy multivitaminos pezsgőtablettát. Hátha nem jön ki belőlem. Semmi agresszív gyomorreakció, sőt, érzem, hogy mind a 8 kalóriája szétszalad a véremben. Nosza, még egyet! Kezdek feléledni. Ráadásként megjön a teherhordónk és így Rózsi gazdátlan hátizsákja újra avatott kezekbe kerül. Kezdenek a dolgok rendeződni.