Április 30.

Az éjszakai pihenés elkergetett minden fáradtságot. Talán csak a vezetőnk volt sápadtabb a szokásosnál. Mint előző nap este kiderült a csapatból őt viselte meg leginkább a hágó.

A kerítésen nyíló egyetlen bejáratnál az esetlegesen kárt okozó nagyobb állatok kirekesztésére keresztbe fektetett csövekből készült "küszöb". Kecskéknek átjárhatatlan. Bent gondosan söpört udvarok, kaviccsal felszórt gyalogutak.

Visszaindulunk a kijárathoz. A kerítés fölött szép kilátás nyílik a völgyre. A látvány megmagyarázza miért tartják oly nagy becsben a vizet a környéken. Ahol nem fakad forrás ott csak kő és por található. Bizony a horizonton végigtekintve nagyon kevés a zöld folt.

Ezzel a kis kitérővel véget is ért a teher nélküli sétánk. Hátizsákot fel, és irány a Kali Gandaki! Ennek a folyónak a völgye legalább három dologról nevezetes.

Ez a világ legmélyebb folyóvölgye. A Dhaulagiri - az egyik legszebb nyolcezres (8172 m) - és az Annapurna 7-8 ezes csúcsai határolják a 2400 m körül elhelyezkedő völgytalpat. (A főcsúcs itt 8091 m magas.)

A nagy magasságkülönbség miatt hajnalban gyenge északi szelek lengedeznek, majd 8 óra után egyre erősödő, délben már viharos déli szél tombol. (Szó szerint. Voltak ezen a napon olyan pillanatok, amikor lejtőn lefelé haladva, hátizsákostól "kényelmesen" belefekhettem, és nemcsak megtartott, de még vissza is nyomott.)

A harmadik általam említésre érdemesnek tartott dolog, pedig az, hogy a folyó felső szakaszán található Mustang tartomány. Ez lényegében zárt terület, s mint ilyen csaknem érintetlen. Az itteni életet még nem befolyásolja sem a szellemi sem a fizikai környezetszennyezés. Korlátozott számban, kísérővel és 1 millió forintnak megfelelő belépti díjért (ez személyenként értendő és nem tartalmazza az egyéb költségeket) már eljutott ide is néhány külföldi, de a teljes nyilvánosság előtti megnyitás - amit az érdeklődők ugrásra készen várnak - még várat magára.

Már a hágóról is jól látszott Jagarkot kiugró sziklagerincre épült települése. Most arra tartunk. Valaha erődítmény lehetett, hiszen uralja az egész mellékvölgyet és az út is közvetlenül alatta halad. Erre utalnak a falmaradványok is. Kiskoromtól vonzódok a várakhoz, így nagyon sajnáltam, hogy nem volt idő alaposabb megtekintésére. A falunak szemmel láthatólag van jövője, mert a "fellegvárban" egy terjedelmes és nyilvánvalóan a helyi elit kategóriába sorolandó szállodával rendelkezik. Sok ide igyekvő német vendéggel is találkoztunk.

A szél valóban gonoszul tutul és szorgosan tömködi a szemünket homokkal. Fölkerülnek a szemüvegek és a porvédő kendők. Az itt-ott megkapaszkodott szúrós bozótok alatt kis "tanúhegyek" húzódnak meg. A növényzet és a talaj egymást védelmezi. Mérsékelt sikerrel. Felettünk a hegyoldalban néhány öszvér rágcsálja a sovány táplálékot, alattunk kecskenyáj. Sok helyen a házak lapos tetején is a bozót maradékait látjuk viszont - szárításra kitett fűtőanyagként.

Vezetőnk a jelenséget firtató kérdésre azt mondja madarak tanyáznak a falban. Nem akarom elhinni. Egy odunak kerek a bejárata. A kőzet egységes keménységűnek látszik, ami nem magyarázza a szintenkénti tagozódást. Főképpen pedig milyen madár lehet az, ami többszáz, legalább néhány méter nagyságrendű lakást készít magának? Engem inkább a törökországi Kappadokia lakóbarlangjaira emlékeztet az elénk táruló kép. Később egy romvárost pillantunk meg (erről ír is az útikönyv). A szikla és az épületmaradványok találkozásánál a már ismerős lyukak. Talán istállók vagy mellékhelyiségek lehettek. A romok folytatásaként elszikesedett teraszok roncsai. Kár, hogy nem a túlsó oldalon vagyunk. Érdemes lenne bebarangolni azt a helyet. Úgy gondolom a folyó partján valaha település állott. A víz biztosította a megélhetést. De a hegység emelkedett a folyó bevágódott. A meder egyre mélyebb lett, a vizet egyre messzebbről kellett odavezetni ahol a teraszok voltak. Azután már túl nagy volt a távolság, nagy a vízveszteség, odébb kellett költözni. A barlangok egy-egy ilyen időszakot jeleznek. A legutolsó elhagyott település - Dzong - maradékai még látszanak.

Ez az igazság vagy más egy ideig még biztosan titok marad előttem.

Az út fordulójában feltűnik, majd eltűnik Kagbeni. Alattunk vagy 200 méterre. Ebből megtudjuk, hogy Hary elfelejtette teljesíteni, elég nyomatékos óhajunkat, mely szerint erre az érdekes városkára kíváncsiak vagyunk. Valahogy legördülünk a Kali Gandaki medréhez és megérkezünk Eklabati-ba. (Ez nagyjából annyit jelent:magányos fogadó.)

Betérünk a Ritz szállóba és megebédelünk. Aztán kicsit összeveszünk, majd elindulunk visszafelé, Kagbenibe. Szerencsére a meder szélén is vezet út, így nagyobb szintkülönbséget nem kell magunk alá gyűrni. Misi mérges, szerinte az egész kitérő fölösleges. Ám amint bejárjuk az utcákat kiderül, hogy nincs igaza. A település "óvárosa" régi, sok száz évvel ezelőtti viszonyokat konzervált. Mai szemmel nézve elmaradott, de ha az akkori viszonyokat vesszük alapul abban az esetben korszerű. Átgondolt építészeti koncepció, fejlett vízgazdálkodás. Sok helyen fedett utcákkal találkozunk. Ez a sajátosság a szél ellen védett és érdekes arculatot kölcsönöz a városkának. A szélső házak mellől bekukkanthatunk Mustangba. A táj innen nézve leginkább a Grand-kanyonra hasonlít.

Nincs sok időnk, ezért kettő után nem sokkal Eklabati-nak vesszük az irányt. Ahogy kifelé tartunk Kagbeniből gyönyörű gabonaföldekkel találkozunk és sok új házzal. Remélem a régieket is megőrzik. Az ösvény mellett még látunk egy szép, régi, megkövesedett iszap felszín darabot és egy embernyi betűkkel teleírt manifalat.

A fogadóba érve újabb civódás következik. Menjünk tovább vagy ne menjünk? Végül maradunk. Mihály kiválasztja az ideális fürdőszobával ellátott szállást. Átköltözünk. Sajnos a tulajdonos házőrző ebe egész éjszaka élénk és hangos párbeszédet folytatott a Holddal. Ennek ellenére az egyik legszebb nap volt mögöttünk. Ha ez a vidék okosan sáfárkodik értékeivel az idegenforgalom területén nagy jövőre számíthat.