Május 1.

Amit tegnap elhalasztottál az elől másnap sincs menekvés. Fokozottan igaz ez egy nepáli gyalogtúra esetén. Az előző nap kihagyott 8 km ma az elmaradás kategóriájába könyvelendő. Egyenlőre irány Jomsom. A széles folyómederben vezet az út. Néha föltűnik egy havas csúcs. Vezetőinkkel együtt találgatjuk, hogy ez vajon már a Nilgiri csúcsaiból valamelyik, vagy csak amolyan "helyi hatalmasság". A lábunk alatt heverő kövek is tartogatnak érdekességet. A görgetegek némelyikéből gyönyörű ammoniteszek pattinthatók ki. Ezek a kipusztult lábasfejűek a földtörténeti középkort uralták, s a tengeri rétegekben olyan fontos korjelzők, mint a szárazföldön a dinoszauruszok. Mi is hazahoztunk pár apróbb megkövesedett őslényt. Igaz nem mi voltunk a megtalálók, de rábukkantunk a bennszülöttek kiselejtezett köveire amelyek eladásra már nem voltak jók, ám azért akadt köztük még néhány csinos darab.

Találkoztunk az újra telepítési program néhány kísérleti területével is. Ennek lényege, hogy a lepusztított hegyoldalakat ismét fával kell beborítani. Megvalósítása annál is inkább fontos, mert az utóbbi évtizedek esőzései - a víz visszatarthatóságának hiánya miatt - a folyók alsóbb szakaszain, soha nem látott áradásokhoz vezettek. Persze a mostani ültetések megmaradása gyakran kétséges a jelentős takarmány hiány miatt. A fiatal fákat lombjukért gyakran megcsonkolják, s ezt évente többször csak kevés fa fajta bírja ki. Errefelé főként a folyópart közelében láttunk telepített erdőt. Döntően fűz-féléket. Ez persze bizonyos új ökológiai problémát vet fel, mert amennyire meg tudtam ítélni, ez a faféleség itt nem őshonos.

Láttunk még szép gyűrődéseket, meg tankönyvbe illő sasbérceket is, így elég gyorsan eltelt az idő és fél 10 táján megérkeztünk a völgy talán legfontosabb településéhez. Jomsom nepáli értelemben viharos gyorsasággal fejlődik. Ennek következtében rengeteg az építkezés. A város kereskedelmi, adminisztratív és katonai központ. Telefon és távírda. (Hary jelezte, hogy erősen megcsappant a rábízott pénz-készlet és utánpótlást kért.) Nemzetközi postahivatal. (Ennek nagyon megörültünk. Sürgősen tudattuk az itthon maradottakkal, hogy szerencsésen átjutottunk a hágón.) Repülőtér. Igaz ez utóbbi csak reggel 7 és 10 óra között működik, mert a pilóták a szűk völgyben uralkodó szélviszonyok mellett később képtelenek biztonsággal közlekedni. Valódi múzeumra is leltünk. Ezt a Rotary Club adományaiból hozták létre és rengeteg Mustangra vonatkozó érdekességet találtunk benne. Míg mi a múzeumot néztük nepáli segítőink előre mentek. Bár még egyikük sem volt bent nem érdekelte őket a dolog. Egy órás szemlélődés után mi is tovább indultunk. Kis kerülőt tettünk a találkozási pontig, de így jobban szemrevételezhettük az útba eső kis falvakat. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez gazdagabb vidék mint a Marsiandi vidéke. A tágasabb völgy, a kiépített és gondosan karbantartott öntözőrendszer, a nagyobb népesség és nagyobb forgalom úgy látszik nagyobb lehetőségeket biztosított az itt élőknek, s ők ki is használták ezt. A soronkövetkező Marpha utcái gondosan kövezettek, a falu tiszta, a csatornák fedettek. A városkapu festményekkel és mívesen megmunkált imamalmokkal díszített. A házak nagyok és gondozottak. Sokkal szebb mint Jomsom. Magasan a házak felett a kolostor, ami megnézendő lenne, ám a tegnap ellazsált idő miatt bizony kimarad. Ebédelünk egy nagyot és Tukuche felé elballagunk.

Tukuche neve nagyjából annyit jelent: gabonaszem. Itt volt a régi karavánutak egyik legfontosabb megállója. Az északról érkező só itt cserélt gazdát a déli részekről érkező gabonával. Hatalmas forgalom volt erre évszázadokon keresztül, de aztán Tibet kínai megszállása és az ottani só jódhiánya megszüntette a kereskedelem legvirágzóbb részét. Nepálban ugyanis korábban népbetegség volt a golyva. Így az indiai sót terjesztették el az országban és egészségügyi megfontolásból alacsonyabb áron adták, megtörve ezzel a konkurenciát. Bár valamilyen forgalom azért megmaradt, a környék kereskedelmi központjai komoly veszteséget szenvedtek. Ezt a vendéglátás bevételeiből próbálják ellensúlyozni, de állítólag régen jobban jártak. Őszintén szólva ez nem látszik a városkán. Csinos mediterrán hatású, kedves hely. Megérkezésünkkor az iskola röplabda csapata vívott éppen gigászi küzdelmet a Dhaulagiriről érkezett új-zélandi hegymászókkal. Lehet, hogy az általam már másutt is megcsodált nepáli röplabdaszenvedély, lehet, hogy a hegymászók bágyadtsága okozta, de tény, hogy az egy-két arasszal magasabb vendégeket - tisztesség ne essék szólván - ronggyá verték.

Erősen benne járunk a délutánban, ezért "letáborozunk". Pontosabban szólva inkább bekvártélyozzuk magunkat egy terebélyes, ízlésesen berendezett szállodába. Fehérre meszelt emeletes épület, a tetőn fedett kilátóterasz hangulatvilágítással. A pincér szerepét betöltő fiatalember ugyan nem tökéletesen érti mit kérünk vacsorára, de azért nem maradunk éhen. Megesszük amit hoz. Csak Mihály utasítja vissza a második adag dalbatot. Hiába no, sok az az egy kiló rizs egy embernek. Lezuhanyozunk aztán versenyt alszunk a mormotákkal.