Wágner Kittinek hívnak, 16 éves tanuló vagyok. Az anyukámmal élek, a tesóim nem velünk élnek, hanem Budapesten. Van egy kutyám. Azthiszem, többet nem kell mesélnem magamról, hisz mindent elmondtam, ami fontos, a mellékes dolgokat előbb-utóbb megtudjátok.

Az egész történet azzal kezdődött, hogy otthon voltam, éppen egy történelmi versenyről értem haza. Szokásomhoz híven első dolgom az volt, hogy telepedjek a számítógép elé. Ma sem volt máshogy. Leültem, bekapcsoltak, és már bekapcsoltam egy zenét, míg felfrissülök a sok tanulás és teher alól pár percre. Egy Michael Jackson számot kapcsoltam be, és igen nagy gondolkozásba kezdtem. A verseny témája a Történelmi Ázsia volt, a kérdéseket is átgondoltam, és azthiszem hogy minden kérdést jól válaszoltam meg. A témában 1 ország fogott meg engem, a neve Nepál. Jó magam, mikor elolvastam 1 hónappal ezelőtt a feladatokat, témákat, csak csodálkoztam, Nepál, az nem egy víziló? Hogy miért pont víziló? A honfoglalóba volt egy ilyen kérdés, hogy Nepál, a víziló mennyit nyomott 1 hónapos korában. De aztán a tanárnőmtől az anyagot megkaptam, és rájöttem, itt van a HImalája, a világ legmagasabb pontja, és ezzel egy csodás ország történelmét ismertem meg. A tanulás mellett itthon utánanéztem, és minden nap olvastam valamit róla. Beosztva az időmet, sok mindent megtudtam erről a Magyarországnál másfélszer nagyobb országról-és tényleg azt mondhatom, hogy bele is szerettem. De mit történt aznap délután?

Nagyon fáradt voltam, így magamat felűlmúlva a gép előtt el is aludtam a zene közben. Egy furcsa álomvilág terült elém. Egy tér közepére kerültem. Az emberek több nyelven kiabáltak. Hirtelen nem tudom hová kerültem, és hogyan. Forgolódtam, majd elbotlottam, felnéztem, és egy táblát láttam, amin töredékeket láttam, köztük szerepelt a 'Dhanyabad' szó. Erről bőven sejthettem, hogy milyne nyelven van, de még mindig nem tudtam semmit. Az emberek csak bámultak egy hófehér bőrű, szeplős leányzót, barna hajjal, kék szemmel, aki csak kinézett a fejéből, és ücsörgött a földön. Felálltam, majd hátrálni kezdtem. Nem tudtam mit tegyek, a beszédüket nem értettem, de szerencsére tudtam angol nyelven. Odamentem egy velem egyidős lányhoz, és (gondolom) édesanyjához. Angolul a tudásom szerint el kezdtem nekik motyogni, nem értették-legalábbis nem sokat. Megfogták a kezem, odavezettek egy 30-35 éveiben járó emberhez. Ő angolul köszöntött. Aztán viszont én is, majd megérdeklődtem hol vagyok.
-Hello! Excuse me, you can tell me where I am? (Hello, Elnézést, megtudná mondani hol vagyok?)
Ő csak érthetetlenül nézett rám, majd illedelmesen válaszolt:
-This is Katmandu, Nepal.(Ez itt Katmandu, Nepál)
Közben a lány és az édesanyja figyeltek, hogy miről is beszélhetünk.
Nem hittem a fülemnek. Elgondolkoztam, és hirtelen a férfi megszólalt:
-All right? (Minden rendben?)
-Oh yes, yes, thank you. (Oh igen, igen, köszönöm.)
1 méterrel arréb félre húzódtam, majd leültem egy járda-patka szélére.