Május 8.

Holnap van és 5 óra 40 perc. Kissé hűvös a levegő ami nem túl meglepő így hajnalban 3000 m közelében. Lassan ébredeznek a háziak, pedig a reggeli szempontjából ők foglalják el a stratégiai pozíciókat. Ez a dolog átvitt és közvetlen értelmében is igaz, mivel az ebédlő éjszakára alvó-helyiséggé változott. Lassan azért elkészül a tegnap este megrendelt étel és elfogyasztása után nekilódulunk az emelkedőnek. Bár a térkép, a helyi tájékoztató tábla és a magasságmérő is mást mond, de a legszerényebb becslések szerint is 1200 m szintkülönbség vár ránk, nem számítva a kisebb "döccenőket". A zöld növényzet kezd eltűnni, de egy-egy makacs virág még megpróbál szirmot bontani. Az alattunk rohanó patak medre néhol úgy összeszűkül, hogy szinte átérni a túloldalra. Lent és a oldalfalakon vízesések tucatjai. Szép de veszélyes! - figyelmeztet a kiírás és utunk során másodszor védőkorláttal is találkozunk. Vannak kőfolyások ahol az út nyomvonala bizonytalanná válik. Aki nem elég éber könnyű ám felesleges sétát tesz a hegyoldalban

Deurali előtt már komolyabb gleccser maradványokon kell átkelni. Itt aztán ahány csapat annyi nyom. Mindenki másfelé gondolta az ideális utat. Szerencsére a házak jól látszanak az omlásokkal tarkított hegyoldalban. Pihenünk, majd nekiveselkedünk az utolsó előtti szakasznak (8 óra 35 perc) Kétszer is átkelünk a Modi Kolán, miközben megmászunk egy dombot. A második híd mellett komoly vízhozam mérő műtárgy jelzi, hogy szemmel tartják az árvizek kiindulási pontját. Pár lépéssel odébb két házrom jelzi, itt is van elvándorlás. (Amíg lakták Bagar volt a neve.)

Egy hullámzó gerincen egyre feljebb és feljebb emelkedünk a ködös, nyirkos időben. A szembejövők csatakos cipője jól mutatja, a magasabb régiókban sem jobb az időjárási helyzet. Már kezdünk fáradni és gyanakodni, hogy az általunk erre az útszakaszra elképzelt 2 óra nem lesz elegendő, amikor az ösvény leereszkedik egy kis völgybe, amelynek másik oldalán egy elegáns lépcsősor vezetett a ködből előbukkanó Machhapuchhare Base Camp első épületeihez. (10 óra 30 perc)

Éppen elég bágyadtak vagyunk ahhoz, hogy ne menjünk tovább. Forró citromos teát rendelünk magunknak és kevésbé nedves ruhára cseréljük a rajtunk lévőt. A házban is hideg van, úgyhogy felkerülnek a dzsekik. Az udvaron olaszok sátraznak és úgy halljuk van itt egy nepáli csapat is. Az idő pocsék úgyhogy csúcsmászásról szó sem lehet. Itt múlatják az időt a ház körül. Egy óra múlva Mihály is bekocog. ő is szusszan egyet és a teát sem utasítja vissza. Háromnegyed tizenkettőkor ismét kimegyünk a zimankóba és nekivágunk az utolsó 4-5 kilométernek. Az MBC után már folyamatos a hómező. Szerencsére a reggel lejövők kitaposták az utat így nem tévelygünk sokat. Egy ideig az előttünk haladó társaság helyismeretére hagyatkozunk - nekik ugyanis van vezetőjük. Sokáig látótávolságban vagyunk de mi 1 óra tájt megállunk csokizni, így azután egyedül maradunk.

Miközben a szerencsi keserűt falatozzuk tőlünk biztonságos távolságra kék és fehér fejű vörösesbarna madarak csipegetnek a hótól megkímélt részeken. Egy négylábú állatot is megpillantunk. Talán mormota. Felcihelődünk, mert nincs meleg. A magasság miatt Rózsi egyre kevésbé virgonc. Szép csöndben lemarad. Mihállyal 14 órakor érünk az ABC-be vezető lépcsősor aljához. Fölmegyünk és kiválasztunk egy háromszemélyes hűtőszekrényt (ezt itt hotel szobának hívják). Lerakom a zsákomat, azután elballagok a feleségem elé.

A közben megindult dús havazásból picit szomorú képpel jön elő, nyomában egy furcsa úr. Könnyű pantalló, félcipő, egy lenge széldzseki és egy valódi kriketsapka az öltözéke, amit egy elegáns esernyő egészít ki.

Csatakosra ázott, ennek ellenére elégedett ember benyomását kelti, bár hangjában kis bizonytalanság hallik amikor arról érdeklődik messze van-e még a turistaház. Mivel ezt Rózsitól kérdezi nem lesz sokkal okosabb. Ám én is hamarosan bekapcsolódom a társalgásba és a beavatottak biztonságával állítom, hogy a vágyott cél itt van 150 méterre. Csak a köd és a hó miatt nem nagyon látszik. Kedvezően fogadja a hírt és a maradék távon elmeséli élete rövid történetét. Ebben az sem zavarja, hogy sajnálkozva közöljük: valójában nem beszélünk angolul. Nyilván a beszéd közben termelődő energiák tartják életben, mert egyébként a rajta lévő öltözék legfeljebb langy tavaszi szellőktől véd. Bőbeszédűsége ellenére a társaság szívébe zárta ezt minden lében kanál nyugdíjas bombay-i banktisztviselőt. Neve is volt neki, de legszívesebben úgy aposztrofálta magát, hogy " egy indiai úr krikett sapkában".

Éhesek lévén beszorítottuk magunkat az ebédlőbe. Magunkba tuszkolunk némi kalóriát és elmegyünk aludni. A hózápor újabb és újabb rohamai hatására apró lavinák indulnak el a háztetőkről. A házak közötti szűk ösvényeket másfél méter magas hó- falak övezik. A körpanorámát - amiért ide jöttünk - a végtelen számú kis hókristály tette láthatatlanná. Csalódás lesz-e Nepálnak ez a gyöngyszeme vagy mégiscsak meglátjuk azt a magasztalt körképet? Hat óra után valaki fölvisít. Élénk jövés-menés majd szapora fényképezőgép kattanások hallatszanak. Kidugom az orrom és a felhőfoszlányok között megpillantom a naplemente fényeibe öntözött hófehér óriásokat. A távolabbi Annapurna II, III, IV csúcsait, meg a Gangapurnát. Félig takarásba húzódva a Glacier Dom-ot, a kihívó és gyönyörű Machhapuchhare-t, a szerény, de meredeksége miatt innen kegyetlenül nehéz Hiunchulit, a mindenhonnan elegáns Annapurna South-t és az egyedüli nyolcezrest, az Annapurna főcsúcsát.

Ha csak ezt láttuk volna sem panaszkodhatnánk, de holnap reggel még esélyünk van egy hasonlóan szép napfelkeltére. A maradék fél órát én szájtátással töltöttem. A többiek vadul fotóztak.

Ami furcsa volt az az, hogy ezek a kőzetmonstrumok nem is tűntek olyan nagynak, holott még az apraja is közel olyan magasan volt fölöttem mint a Tátra góliátjai, a legmagasabb pedig pont 4 kilométerre volt a talpamtól. Ám a kristálytiszta levegő, a lejtők hajlásszöge és az a tény, hogy nem tudtunk mihez viszonyítani mintha összezsugorították volna a hegyeket. Fel kellett volna kapaszkodni valamelyikre ahhoz, hogy igazán átérezzük hol is vagyunk.

A déli csúcson még egy kis ideig ragyognak az arany fények. Legvégül aztán a legendás Halfarok is árnyékba borul és leszáll az est.

A kellően átfagyott turisták betódultak a közösségi helyiségekbe. Sok jó ember kis helyen is elfér. Ezen kívül a kis helynek előnyös tulajdonsága még, hogy könnyű belehetni. Bábeli nyelvzavar, hatalmas kártya csaták, egy étellel teli tálca ami eltűnik a tömegben. Pillanatkép az ebédlőről. Amíg a vacsora el nem készül a vendégkönyvet lapozgatjuk és iszunk egy sört az otthonmaradottak egészségére. Az ezévi beírások között egyetlen magyar nevet sem fedezünk fel. Véget vetünk ennek a tűrhetetlen állapotnak megvédvén hazánk világjáróinak jó hírét. Majd elégedetten megvacsorázunk.