Május 11.

Reggelire valódi "magyar" paradicsomos hal és szalámi kerül a chapatira. Finom menta teát hörpintünk hozzá. Tolka után rövid időre még visszatérünk az erdőbe. A táblák ismét rablóveszélyes környéket jeleznek, de vagy nagyon ijesztőnek látszunk vagy nem vagyunk túl zsíros préda, mert nem támadnak meg bennünket. Ezen a pár kilométeren egyébként rendkívül gyér a forgalom. Délben még egy utolsó, hegyi menedékházban elfogyasztott tea, aztán már az egyre gyakoribb házak és üdülők következnek. A településeken teljes gőzzel megy a választási harc. A közeli hegyek az éppen arra járó kortes csapat hangjaitól zengnek.

Dhampusban véletlenül betévedünk egy esküvői rendezvényre majd felrázzuk az utolsó rendőr őrs szolgálatosait. Ezzel a pecséttel hivatalosan is búcsút veszünk a túránktól. A domb oldalában, szépen kikövezett úton megyünk még egy kilométert aztán a következő házcsoportnál balra fordulunk és megkezdjük a leereszkedést a rizsteraszok között az alattunk húzódó országúhoz. Az út itt gyakran csak 20 centiméter széles és nem ritkán a teraszok gátjain halad. Ennek ellenére viszonylag nagy biztonsággal lehet követni a nyomvonalat. Közben megfigyelhetjük, hogyan kell szántani ezeken az abrosznyi szántóföldeken.

Az utolsó útszakasz megint egy erdős rész. Túl meredek szántóföldnek. Három kiskecske szemezget a bokrok közt, meg egy kupac falusi üldögél a lépcsősor pihenőjében. Az erdő szélén nem mézeskalács házikó hanem egy étterem várja a megfáradt turistát, de tőle ötven méterre egy busz ébreszt bennünk ellenállhatatlan vonzerőt. A végállomása Pokhara egyben a mi úticélunk is. A vezető 10 perc múlva hangos dudálással szedi össze a lézengő utasjelölteket, aztán, hogy komoly szándékát bizonyítsa a motort is elindítja végül a jármű is elindul. Azért még csak lassan, hogy fel lehessen rá ugrani.

Jó fél óra mire beérünk a városba. Addig nézegetem a házakat. Az átlagos komfort biztosan magasabb mint a falvakban, de a szépség szinte teljesen eltűnt. Sok új, de elég jellegtelen épület van.

A végállomáson megkérdezzük merre van a Peva-tó és nekiindulunk a kellemesen perzselő aszfaltnak. Elhessentünk néhány vállalkozó szellemű taxisofőrt és lankadó szorgalmunk utolsó maradékával még 4 óra előtt beérünk kedvenc bankunkba. Üdítő oázisként hat ránk az intézmény. Mert nyitva van, pénzt is lehet váltani - ráadásul gyorsan, és első osztályú toilet áll a szükségleteit kielégíteni vágyók rendelkezésére.

Ismételt meggazdagodásunk után elindulunk megkeresni a Hary által megadott szállodát, hiszen ott vannak a maradék csomagjaink és a fővárosba szóló buszjegyünk. A keresés nem is olyan egyszerű, mivel a szálloda neve nem szerepel a térképen és mellesleg a '70-es évek egy-két szállodája helyett vagy 80 várja az erre járó idegent. Azért fél órás séta után ráakadunk és örülünk neki. Nemcsak azért, mert tudnak rólunk és meg van minden holmink, de a nekünk szánt szoba abszolút mértékkel is igen jó, mi több a tulajdonos azt kéri mi mondjuk meg mennyit akarunk érte fizetni. Hát nem akartunk sokat. Viszont gyorsan nagy rendetlenséget csináltunk, jó sok vizet kifürödtünk a tartájból és hogy egy kis haszna is legyen az intézménynek belőlünk dagadtra ettük magunkat. Megcsodáltuk az indiaiak által Nepálra zúdított televíziós reklámanyagot (tiszta Amerika, csak ebben a közegben sokkal kártékonyabb).

A vacsora során kiderült, hogy innen is meg lehet szervezni a bardiai programot. Időt és esetleg némi pénzt is megtakaríthatunk vele. Nem sokat kérettük magunkat, ráálltunk az üzletre. Ez egy ilyen ország. Megy minden mint a karikacsapás (csak az ígéreteket nem kell mindig komolyan venni).